Life-Signs
Icon series

Duo exhibition with Gabriel Bulecza  /Ukraine/
MANK  Gallery, Szentendre, Hungary, 2018

 
I first saw three-dimensional pictures when I was a child. I placed the photo next to the tip of my nose, then focussed on the centre, then a little cross-eyed, slowly pulled it away. The floating image took shape. It made a great impression on me; I looked at it again and again. The hidden image, which unfolded before my eyes, but mainly to my mind, returned again and again as a visual problem.
The series of icons are built on global ideas. They depict the cyclical nature of life, and its milestones, such as birth (arrival), life (presence), death (departure), origin, etc. The imagery of the icon similarly convey abstract truths. For the believer the inner connection between icon and the saint point toward God. My „icons” do not necessarily or exclusively enter sacred realms, but indirectly they offer a relationship between the non-empirical world and anxious human beings, who are trying to find the answer to existential questions.
A strict form was necessary for the basic idea, which is open to the serious and light, transparent and impenetrable duality. Denuded, it became the arched shape in the rectangle, which reminded me of the disciplined proportions of the icon.
The flat background lacking perspective was also necessary. True, I often felt the temptation to put the main form onto the lower edge of the picture, hang it from above, support it on the margins, confront it with a pictorial element of a different rhythm, or just blend it into the background. I layered on its surface the hot-cold, light-dark complementary contrasts. Indeed, I sometimes used cemented surface structures.
I moved the repeated arched motifs within the conceptual sphere of gate, door, window, passageway, swaddling pillow, tombstone, and stone table. Its intentionally large dimensions squash the background; it steps forward, as if the unfurling of the sight wished to be exceptional. It is filled primarily with a hidden symmetrical design that draws from the treasury of Hungarian motifs. Although I never wished to show the drawing directly; it was part of the work process, so I „tattooed” it on the surface of the tablet.
I partially uncovered the arched design (that is, the essential part). I determined for it a rolling, but delicately perceptible direction of movement. I found this solution to be stronger than the disclosed overly concrete drawing. I wanted to bring into being the surface, which could make the viewer believe that if he could see behind the camouflaging brush strokes the „truth” would be revealed to him, as in three-dimensional paintings.
And what then is truth? For the viewer, it is perhaps the certainty of seeing. As for me, it is the reality of the phenomenon, as the wondering imagination breaks to the surface with the surety of perception.


©  Ágota Veres, 2018
© Translated by Elizabeth Csicsery-Ronay
 

Élet-jelek
Ikon sorozat

Páros kiállítás Bulecza Gábriellel /Ukrajna/
MANK Galéria, Szentendre, Magyarország, 2018

 
Gyerekként láttam először háromdimenziós képet. Az orrom hegyéhez kellett tenni a fotót, a középpontra fókuszálni, majd kissé kancsalítva, lassan távolítani magamtól. Erre kibomlott a térben lebegő ábra. Nagy hatással volt rám, számtalanszor megnéztem újra. A rejtett kép, amely extra dimenzióként feltárul a szemnek, de főleg az elmének sokszor visszatért mint vizuális probléma.
Az Ikon táblaképsorozat globális eszmékre épül. Az élet ciklikusságát, határköveit hivatott ábrázolni, mint a születés (érkezés), élet (jelenlét), halál (távozás), eredet, stb. A képek az ikonokhoz hasonlóan elvont igazságokat érzékeltetnek. A hívő ember számára az ikon és az ábrázolt szent személy közötti belső kapcsolat Isten felé közvetít. Az én „ikonjaim” nem kizárólag és nem feltétlenül érintenek szakrális mezőket, de közvetett módon felkínálják a kapcsolatot a nem empirikus világ és a szorongó, létkérdést megválaszolni próbáló ember között.
Szigorú forma kellett az alapgondolathoz, amely megengedő az egyszerre súlyos és könnyű, áttetsző és áthatolhatatlan dualitással szemben. Lecsupaszítva ez lett a téglalapba fektetett íves alakzat, amely az ikon fegyelmezett arányrendjére emlékeztetett engem.
Szükségszerű volt a perspektívát nélkülöző, sík háttér is. Igaz, gyakran éreztem kísértést, hogy a fő formát a kép alsó széléhez tapasszam, fentről lelógassam, megtámasszam a szélén, más ritmusú képelemmel ütköztessem vagy csak belesimítsam a háttérbe. Felületén rétegesen képeztem a hideg-meleg, sötét-világos, komplementer kontrasztot, sőt, olykor cementes felületi struktúrát is alkalmaztam.
A ismétlődő íves motívumot a kapu, ajtó, ablak, átjáró, pólyapárna, sírkő, kőtábla fogalmi körben mozgattam. Szándékosan nagy mérete elnyomja a hátteret, előrelép, mintha kivételes képességet kívánna a látvány kibontása. Többnyire szimmetrikus szerkesztésű, a magyar motívumkincsből merített rejtett mintázat tölti ki. Bár sose akartam a rajzolatot direkt módon megmutatni, a munkafolyamat része volt, hogy „rátetováltam” a tábla felszínére.
Az íves test mintázatát (vagyis a lényegi részt) részlegesen kitakartam. Ezzel gomolygó, de finoman kivehető mozgásirányt határoztam meg a számára. Erősebbnek találtam ezt a megoldást, mint a kitárt, túl konkrét rajzot. Létre akartam hozni a felületet, amely elhiteti a szemlélővel, hogy ha a kendőző ecsetvonások mögé láthatna, feltárulna számára az „Igazság”, mint a háromdimenziós képeknél.
És mi vajon az igazság?! A szemlélőnek talán a látás bizonyossága, számomra pedig a jelenség valósága, ahogyan a rácsodálkozó képzelet az észlelés biztonságával tör felszínre.


​​©  Ágota Veres, 2018
​ 
ICON series

closed gardens
Zona Scene series

Solo exhibition, Forrás Gallery, Budapest, 2018

 
There is „conscious seemingly orderly or disorderly playing” on my paintings. Accidental elements, a loose pictorial shape, untouched canvas patche(s) alternate. It wasn’t the rational mind that I wished to address, but much rather I wished to speak to emotions. I wished to remind the viewer or remember the First garden, whose image we all carry in our collective unconscious. (Zone landscape series).
I consider my best works those that consciously make room for play. Thus, they are both serious and not. For example, I like the way children draw; I consider it to be authentic.
Composing massive forms is difficult and interesting. Especially when I use only two pictorial elements, instead of three or five. The relations of force inherent in the proportions of three pictorial elements can be harmonious even without intervention. I like to alternate the surface structures among individual forms, if this expresses my intention. The risk is that „I oversculpt” the whole thing. I try to make the form express the unity only apparently; it should hold together with its concision, but looked at more closely, it should break down into its cells and elements. I like the way the eye puts it all together, then gets lost in the details. The original idea of the intuitive landscape were the changes in rhythm of the lines of the Beregszász vineyards. The Poem on Sorrow is based on the same idea, that is, the horizon. In my view, composition based on the number three is the most obvious in the case of abstract landscapes: above + below + shape/form. If I take out the horizon line, that is, I change to two pictorial elements, the form in the painting becomes weightless and symbolic, and begins to float. A similar thing happened with the work entitled Poem on Sorrow. The meaning behind the skewed enlarged form is enhanced, it gains another content: puppet, idol, coffin, materiality.
With respect to the line structure, I often take as reference land tilled by human hands, plots of land, gardens, roads, and pathways in drawings viewed from above. Let’s say The Labyrinth Garden is such, the Fingerprint, or The Comfort Zone.
The Zone, Northern Blues, Enlivening Myth are the “garden portraits” of sites thought to be lost. It is a cry directed from a closed distant position toward the desired place. The Prime is in the shape of a number the manifestation of the first tree, the divine prohibition, under whose shade we can presume there are human beings.
The concept of the Garden cannot be understood without the presence of Human Beings. My gardens are inward-looking Human’s garden-monotypes, flashes laced with white patches of the psyche.

©  Ágota Veres, 2018
© Translated by Elizabeth Csicsery-Ronay


 

lehunyt kertek
Zónatáj Sorozat

Önálló kiállítás, Forrás Galéria, Budapest, 2018

 
A képeim látszólagos rendben vagy épp rendetlenségben történő „tudatos játszadozások”. Váltakoznak a véletlenszerű elemek, a laza képforma, az érintetlen vászonfolt. Nem az ésszerűen gondolkodó elmét akartam megszólítani, sokkal inkább érzelmi szinten hatni. Emlékeztetni vagy emlékezni az Első kertre, amelynek képét mindnyájan hordozzuk kollektív tudatalattinkban (Zóna táj sorozat).
Azokat tartom a legjobb munkáimnak, ahol tudatosan hangot adok a játéknak.Tehát komoly is meg nem is. Például, ahogy a gyerek rajzol, azt szeretem, azt tartom őszintének.
Nehéz és érdekes feladat masszív formákkal komponálni. Főleg, ha csak két képelemet használok három vagy öt helyett. A három képelem arányaiban rejlő erőviszony beavatkozás nélkül is harmonikus tud lenni. Az egyes formák között szeretem váltani a felületi struktúrát, ha ez kifejezi a szándékomat. A kockázata, hogy „túlszobrászkodom” a dolgot. Törekszem rá, hogy a forma csak látszólag fejezzen ki egységet, tömörséggel tartson össze, de közelségében sejtjeire, elemeire essen szét. Szeretem, ahogy a szem összerak, aztán elvész a részletben. Az Intuitív tájkép eredeti ötlete a beregszászi szőlődombok vonalas ritmusváltásai voltak. A Vers a bánatról ugyanennek az ötletnek a leválasztása, úgymond a horizontról. Elvont tájképeknél a hármas számban rejlő komponálás számomra a legkézenfekvőbb: fent+lent+idom/forma. Ha elveszem a horizontvonalat, azaz két képelemre váltok, a képre ültetett forma súlyvesztett, szimbolikus képet kap, lebegni kezd. Hasonló dolog történt a Vers a bánatról című munkával. Az elforgatott, felnagyított idom mögöttes jelentése felerősödött, más tartalmat kapott: báb, idol, bálvány, koporsó, anyagszerűség.
A vonalstruktúrát tekintve sokszor veszem alapnak az emberi kéz megművelte föld, parcellák, kertek, utak, ösvények felülnézeti rajzát. Mondjuk ilyen a Labirintus Kert, az Ujjlenyomat vagy a Komfort Zóna.
A Zóna, Északi-blues, Éledő mítosz elveszettnek hitt helyszínek „kertportréi”. Egy kívülre zárt, távoli pozícióból a vágyott hely irányába történő lamentálás. A Prím, szám formájában az első fa manifesztálódása, az isteni tiltásé, melynek árnyékában magát az embert feltételezzük.
A Kert fogalma nem értelmezhető az Ember jelenléte nélkül. Az én kertjeim az Ember befelé tekintő kert-monotípiái, a psziché fehér foltokkal tarkított bevillanásai.
​​​
​​​©  Ágota Veres, 2018
​​
CLOSED GARDEN series

Cséka György
Átjárók

 
Veres Ágota képeiről szólva két majdnem fehér festményéről szeretnék írni. Úgy gondolom, a képek a művész festészetének majd minden fő jellegzetességét megmutatják. Választásom esetleges, hiszen más képeket is választhattam volna, vagy akár az összest, és személyes, firka, széljegyzet két, nekem fontos képről. Origó, amelyből kiindulva talán kicsit megérthető, bejárható ez a művészet.
Veres Ágota mindkét művet, az alcím szerint, de láthatóan, szinte tapinthatóan is édesanyja kendervászon kendőire festette. A képek egyszerre beszédesek és némák. Némák, mert mint Veres Ágota majd minden munkája, absztrakt művek, és beszédesek, mert címükkel, kiindulópontjukkal, motívumaikkal ezer szállal kötődnek a képeken kívüli, túli valósághoz, jelen esetben egy mélyen személyes narratívához. Saját vagy családi tárgyakat, ráadásul a szülők, pontosabban az abszolút kezdet, a szülőanya kendőit beemelni a műbe, ezekkel dolgozni, megindító és érzékeny gesztus. Bárhogyan alakítja a képeket a művész, azok elkerülhetetlenül emlék-művek is lesznek, bonyolult háttértörténetek sokaságával, melyek nagy részét a befogadó nem ismerheti, nem értheti, bármilyen bő magyarázattal is szolgáljon az alkotó, hiszen a személyes viszonyok, egy család története jószerivel átadhatatlan, bemutathatatlan.
A „Rúnakő” keret a keretben-kép. Belső kerete, formája ablakra, boltívre, de kőlapra, sírkőre is emlékeztet. A kőlap-asszociációt a kép címe is felerősíti. A rúna a wikipédia szerint gótul titkot, ófelnémet nyelven mormogást, bűvös cselekedetet, feliratot jelent. Veres Ágota is odavésett valamit a kövére, de a szöveg kibetűzhetetlen, sőt kétséges, hogy írás lenne, mert körök, karikák hurkolódnak egymásba, futnak egymás után, mint amikor az igen kicsi gyerekek a ceruzát próbálgatják, és szinte öntudatlanul firkálgatnak. Az el-eltűnő vonalak puha, fehér háttérből bukkannak elő és bújnak oda vissza, ha akarjuk, felhőt, ha akarjuk, bárányt is láthatunk a képen.
A felirat, a rajz kibetűzhetetlen mormogása egyszerre titokzatos, szemérmes, és gyermeki, hiszen a gyerekrajzok spontaneitását imitálja, emellett, akár önkéntelen idézetként, Cy Twombly munkáira is utal. Puha homálya az emlékezés szerkezetéről beszél. Arról, hogy élettörténetünk bizonyos tényeit átadhatjuk, megmutathatjuk ugyan, de nem érdemes, mert az számít, ahogy és amit átéltünk, ez pedig jórészt ábrázolhatatlan, mert a történések sokaságából gyakran csak egy mozdulat, egy arcél, egy kósza gondolat, egy hajnal hangulata marad meg. A személyes viszonyok, az anyával összekötő kapocs pedig túl bonyolult ahhoz, hogy formákban, jelentésekben megragadható legyen, természetesen a szeretetteli közhelyeken túl. Gyakran elég, ha anyánk kötényét, mint egy ablakot, megnyitjuk és üvegére firkálunk, vagy kőként, szomorú, vidám mementóként állítjuk meg-és fel az időben. Így érintve meg a megérinthetetlent.


Rúnakő /Rhuna Stone
(Anyám kendői /My Mother's Towels)
2017
akril, kendervászon

Hajnali imádság / Dawn Prayer
(Anyám kendői / My Mother's Towels)
2017
akril, kendervászon
90x60 cm
 
A kép ekkor nemcsak emlékezés, mormogás lesz, hanem ahogy a másik festmény címével elmondja: imádság. Kicsi ima.
A „Hajnali imádság” formái a személyes dimenziókon túlit is mozgásba hozzák, itt nem a firka személyességét, öntudatlan vidámságát látjuk, hanem meglehetősen szigorú, bár azért nem vonalzóval húzott vonalhálót. A vonalak egy nagyon ősi motívumot mutatnak fel végtelenül egyszerűen, házat és templomot, a családi házat, a másik origót, és valamit, ami a személyes léten túl van. Nem egy konkrét vallásos hitre utal a kép, hanem a földi léten túlira, ha úgy tetszik, a metafizikai vagy spirituális dimenziókra. A ház vagy templom tetejének hegyes éle a lélek felfelé törekvésére, a földi lét, test rabságából való kiszakadására emlékeztet erőteljes expresszivitással. A motívum érdekessége, hogy fehér alapon lévő vastagabb szürke csíkokon (vagy persze, épp fordítva) futnak, néha meg-megszakadva a vékony fekete vonalkák, és nagyon finoman, de sárgás, rozsdaszín pöttyök szóródnak szét ezen a „rácsozaton”. Mintha a ház vagy templom is áttetsző lenne, ugyanolyan ablak, mint a másik képen, és mintha a rácsokon a hajnali napfény finom foltjait, pászmáit látnánk feltűnni. A templom és a spiritualitás-asszociáció pedig óhatatlanul Weöres Sándor „Harmadik szimfónia” című költeményének hatalmas kezdetét, képét idézi: „Madárka sír, madárka örül, /míg piros gerendái közül / néz a hatalmas…”
A két festmény formájában is (meg)őrzi az anyai használati eszközöket, a művész nem feszítette vakrámára és nem vágta körbe a vásznakat. Formájuk, pontosabban: formátlanságuk, egyenetlenségük, redőik nemcsak az anya, hanem a valóság mementói is. A művész a valóság végtelen töredékességéből, ezer színéből, formájából szakítja ki művét, ad neki formát, keretet, azaz, mégha figuratív, realista is az alkotása, absztrahál, valami művit, egy zárt univerzumot hoz létre. Veres Ágota két képe „nyers megformáltságával” mintha élet és művészet között lebegne, mintha egy átjárót nyitva valóság és művészet, reális és absztrakt, személyes és egyetemes között.
P.s. Kicsit a firkám szélére, után szeretnék még egy alakot, egy festőt odarajzolni, és azt, a fentieken túl miért fontos, érdekes számomra ez a két munka. Az édesanya kendői, azok nyers matériája, megmaradt formátlansága, pici hajtásai Hantai Simon munkásságának origóját juttatják eszembe. A pliage, a hajtogatás technikájával alkotott festményei, ahogy legjobb barátja, Juhász Ferenc megírta, Hantai személyes vallomásán túl: „édesanyja kék svábkötényének redőiből, mint ősképletből eredeztethetők.”


​​​​
2016-2017